A mai kor szenzációhajhászásától nem maradtak el sokban elődeink sem: a millenniumi ünnepségekre Ős-Budavára néven a Városligetben létrehozott szórakoztató negyedben minden volt, ami csak elképzelhető és az is, ami elképzelhetetlen. Az éppen 115 éve született Oskar Marmorek építész tervei alapján felépült terület alapvetően a török kori budai várat imitálta, de a forgatag nemzetközi volt.
„ŐS BUDAVÁRA a főváros legelőkelőbb látványos mulatóhelye (a kiállítással kapcsolatban) május 1-én megnyílt. – Nyitva délelőtt 10 órától reggelig.” – ezt a reklámot olvashatjuk a Vasárnapi Újság egyik 1896. októberi számában. Az évszámból rögtön ki is következtethetjük, hogy az említett kiállítás alatt itt a millennium alkalmából létrehozott Ezredéves Országos Kiállítás értendő, amelyet a Városligetben 520 ezer négyzetméteren rendeztek meg, de a Liget területén kívül állatkiállítások is kiegészítették.
Dr. Bossányi Iván ügyvéd ötlete volt, hogy a millenniumi kiállításhoz egy ilyen, szórakozóhelyeket felvonultató terület is kapcsolódjon. A célra az Állatkert kevésbé használt, északi részét szemelték ki, és a tervek szerint a bevételek is újabb állatok vásárlását és az Állatkert parkjának fejlesztését szolgálták volna. Miután a szükséges szerződéseket megkötötték és az engedélyeket megkapták, megalapították az Ős-Budavára Részvénytársaságot. A tervezéssel megbízott építész, a bécsi Oskar Marmorek addigra már el is készült a munkával, és 1895 novemberében meg is tudták kezdeni az építkezést. Marmorek a budapesti irodájába Vidor Emil építészt vette fel a részlettervek kidolgozására és a kivitelezés vezetésére.
A szórakoztató negyed nem akármilyen díszletek között valósult meg: a török kori budai várat kívánták újra megépíteni. Itt a díszletet szó szerint vehetjük, ugyanis fából, gipszből és egyéb könnyűszerkezetes megoldásokkal hozták létre a régi épületek másolatait. A történelmi hűséget nagyon komolyan vették: a tervezéshez a Buda 1686-os visszafoglalásakor – egy olasz műszaki tiszt, Marsigli kapitány által – készített helyszínrajzot vették alapul, és korabeli térképeket, rajzokat is tanulmányoztak.
Ős-Budavára a kicsiktől a nagyokig mindenkinek kínált látnivalókat, érdekességeket, naponta átlagosan 20 ezer látogatója volt. Hogy mennyire megmozgatta az ország apraját-nagyját, jól mutatja, hogy Sebők Zsigmond meseíró is egy fejezetet szentel neki a Maczkó úr kalandjai című könyvében.
A bejáratnál nyíló utcában Mátyás király korabeli könyvkötő műhely működött, ahol a látogatónak névre szóló okmányt készítettek. Majd a Szent György tér másolata következett, ahol a régi budai városházát utánzó épület állt, most itt kávéház funkcióval. A tér közepén egy török kioszk helyezkedett el, ahol egy 72 tagú, kuruc ruhában játszó zenekar esténként régi magyar nótákat játszott. A zenepavilon másik oldalán egy skót bábszínház adott naponta két előadást.
Tovább haladva láthatott a nagyközönség a magyar történelemből vett árnyképeket és megtekinthette az Ujváry körképet, amely a budai várból látható panorámát ábrázolta. A Dervis kapun át lehetett eljutni a Mecset térre. Itt várta a vendégeket a nagymecset (amelyben török istentiszteletet is végignézhettek dervisekkel, imámokkal, müezzinnel), a minaret, a török kút és a bazár, ahol többek között a 234 cm magas ír óriás is látható volt, de a szenzációhajhászás ezzel nem állt meg: volt itt két szakállas és egy féltestű nő is. (Szegény müezzin szomorú véget ért: reumás panaszai miatt nehezen bírta a sok lépcsőt, és miután a fájdalmaira felírt orvosságot egy húzásra megitta, túladagolásban elhunyt.)
Nagyon népszerűek voltak a hol itt, hol ott feltűnő olasz énekesek. „Funiculi, funicula, iammo, iammo…” – a nápolyi dalért odavoltak az emberek és a szólóénekest el is nevezték Jambónak. A szenzációs látványosságokat még hosszan sorolhatnánk, igaz, egyik-másikkal kapcsolatban kiderült némi turpisság, így például az állítólag egyhuzamban nyolc napig alvó fakírok egyikét rajtakapták, amikor éjjel kinyitotta üvegkoporsóját és kimászott elszívni egy cigarettát. És voltak itt bőven 18 éven felülieknek szóló szórakozási lehetőségek is, hiányos öltözékekben történt felvonulások: a botrányoktól hangos volt az egész sajtó és viharaik szele egészen az Országházig eljutott.
Az Ős-Budavárát tervező Oskar Marmorek 1863. április 9-én született az akkor a Monarchiához tartozó Galíciában, egy Skala nevű településen, ahol az apja katonaorvosként állomásozott. Tíz évvel később a család Bécsbe költözött, itt az apa a Leopoldstadtban praktizált. Míg egyik fiútestvére édesapjukat követte az orvosi pályán, Oskar az építészetet választotta és a Bécsi Műszaki Főiskolára iratkozott be. Rögtön a diplomázás után máris eredményesen szerepelt egy pályázaton, majd európai tanulmányutat tett.
Miután néhány hónapot Wilhelm Stiassny bécsi építészirodájában dolgozott, 1889-ben Párizsba utazott, abban a reményben, hogy a világkiállítás munkálataiban építészként közreműködhet. Nem tudjuk, hogy végül is részt vett-e kiállítás egyik attrakciója, a „Fontaine lumineuse” létrehozásában, de az biztos, hogy a korabeli szakfolyóiratokban beszámolókat írt róla, és egy évvel később Bécsben egy kiállítás számára egy ilyen, színes fényekkel megvilágított szökőkutat tervezett.
Mint fiatal építész, önálló tervezői tevékenységének első éveiben főleg a kiállítások építészetében ért el sikereket. Ebben a korszakban nagy divat volt olyan kiállítások létrehozása, amelyekben „kulissza” épületek segítségével mutatták be valamely letűnt kor vagy távoli város építészetét. Az „Alt-Wien – A Hohe Markt 200 évvel ezelőtt” című kiállítással elért első sikere több további megbízást hozott Marmoreknek, amelyek közül a legismertebb a Práterben 1895-ben „Velence Bécsben” címmel megrendezett kiállítás lett. Marmorek egy utazást is tett, hogy a velencei épületeket teljesen hitelesen tudja ábrázolni, ahogy aztán a budapesti Ős-Budavára mulatónegyed megtervezéséhez is Boszniába és Konstantinápolyba utazott a török építészet tanulmányozása céljából.
Az Ős-Budavára nyomán további megbízásokat kapott Budapesten, már valódi épületekre: az Egyedi család villájára és Benczúr utcai palotájára. A tervezői munka mellett az 1895-96-os években az Új épületek és pályázatok Ausztriában és Magyarországon című folyóiratnak is kiadója volt. 1897-ben feleségül vette Nelly Schwartzot, egy bankár lányát. Az ő családja számára építette első lakó- és üzletházát, a Nestroy-Hof-ot Bécsben. A tetőtéri műterem a feleségének készült, aki az iparművészeti iskolában tanult. A következő években folyamatosan dolgozott bérházak, villák és családi házak tervein, amelyek egy részét, mint építtető, saját beruházásban hozta létre.
Számos pályázaton is indult, de egy terve sem valósult meg ezek közül. Még a zsidó hitközségnek – amellyel szoros kapcsolatban volt – készített tervei közül is csak a rituális fürdő épült meg. (Marmorek barátja és munkatársa volt Theodor Herzl-nek, a cionizmus megalapítójának, akivel együtt dolgozott a zsidó állam létrehozásáért. 1903-ban részt vett a Sínai-félszigetre indított expedícióban, hogy a betelepítés kérdésére konkrét javaslatokat adjon. Herzl az Altneuland című utópisztikus regényében Steineck építész alakjában állított irodalmi emléket neki.)
1909. április 6-án, három nappal a 46. születésnapja előtt, apja – egyébként 1900-ban általa tervezett – sírjánál egy hirtelen elmezavar következtében Marmorek agyonlőtte magát. A család az öngyilkosság okaként idegkimerültségre hivatkozott. Oskar Marmorek kétségtelenül egy komplikált személyiség volt, Herzl regényéből is egy feszült idegrendszerű, szeszélyes, rendszertelen, indulatos karakter bontakozik ki előttünk. De az összeomlásához mindenképpen hozzájárultak a megelőző néhány év sorozatos csapásai: az öccse és Theodor Herzl halála, a sikertelenségek a pályázatokon, a fokozatos visszaszorulás a cionista szervezetekből és az áskálódások a bécsi zsidó hitközségben. Mindez mély depresszióba sodorhatta, amihez még egészségi problémák is hozzáadódtak. Apja sírjához közel temették el a Bécsi Központi Temetőben (Wiener Zentralfriedhof).
Ős-Budavára azonban még Marmorek korai halálát sem érhette meg. Hiába kezdtek minden évadot újabb és újabb látványos rendezvényekkel, a mulatónegyed minden évét veszteséggel zárta. A helyzet 1900 júniusára odáig fokozódott, hogy Ős-Budavára csődbe ment, ősszel a szórakoztató negyedet elárverezték. A vevő, Leitner Henrik, a Folies Caprice mulató tulajdonosa volt. Leitner átépítések és gazdasági átszervezések segítségével sikeresen működtette a mulató komplexumot egészen 1907 végéig, azonban ekkor a Székesfőváros Tanácsa feloszlatta az Állatkertet üzemeltető, évek óta csődben lévő Állat és Növényhonosító Társaságot, és így az Ős-Budavára bérleti szerződését sem hosszabbították meg. A Tanács elrendelte a mulatónegyed bontását. Ez 1908 áprilisára egy épület kivételével meg is történt. Ős-Budavára északi részén a kőépületekbe telepített Vurstli kapott helyet, többi területe pedig az új Fővárosi Állatkert építkezéseinek helyszíne lett.
Források:
Perczel Olivér: Az Ős-Budavára mulatónegyed története, 1896-1907 (Tanulmányok Budapest múltjából XLI, Budapesti Történeti Múzeum, 2016.)
Oskar Marmorek, Architektenlexikon, Architekturzentrum Wien
